Marhapaprikás

A paprikás a szakácskönyvek szerint olyan pörkölt, aminek tejfölös a szaftja, és kicsit be is van sűrítve. Én azt hittem, hogy csak a családi szóhasználat hívja  paprikásnak az utólag paprikázott húsételt, de Max is ismeri (sőt, a a hidegpaprikást is). Nálunk így készült a marha, ha valamilyen alkalom volt, ha nagy volt a mennyiség, például a nagybátyám születésnapján, nyáron a Tiszán. Én mindig is úgy éreztem, hogy a marhához, ami mindig "megföveti magát", jobban illik ez az elkészítési mód. A csirkéhez, amit össze lehet kapni egy óra alatt, meg csak pirítsuk meg a hagymát, és adjuk a paprikát az elején. Sertést főzök mindkét módon, a mennyiség, és szemre a hús állapota dönti el, melyik legyen. Ha sok, és idősebb a jószág, akkor paprikás lesz, és nem pörkölt.

Marhapaprikás (4 személyre):

1 kg marhalábszárt 2-3 cm-es kockákra vágunk. 2 fej hagymát és 2 gerezd fokhagymát felaprítunk. Egy megfelelő méretű lábast vékonyan kikenünk libazsírral, és az aljára tesszük a csontos darabokat (ha adott a hentes), és annyi húst hogy a hézagokat kitöltse. Sózzuk, borsozzuk, és ráterítjük a hagymák egyharmadát, pár szem köménymagot. Következhet a maradék hús fele, arra megint a hagymák, só, bors. Ide tehetünk egy csípős zöldpaprikát is. Jöhet  a maradék hús, só, bors, a maradék hagyma, és egy paradicsom hámozva, kockára vágva. Annyi vízzel öntjük fel, hogy éppen ellepje. Felforraljuk, és lassú tűzön főzzük, míg a hús megpuhul. Közben lehet utánaízesíteni, ha szükséges, esetleg kevés vizet önteni rá. Ha a hús puha, a levéből kiveszünk egy keveset, elkeverjük 2-3 teáskanál pirospaprikával, és visszaöntjük a paprikáshoz. Lehet még egy kis vizet tenni hozzá, mert  a paprika sűríti, de óvatosan, ne híguljon fel a szaftja. Egyet forr és kész.

Ehhez azért jó hús kell, ismerős hentestől, hentes ismerőstől, és a lábszár végén lévő bőnye sem árt neki.

Konyhasónapló

Vesta gondolt egyet és elindított egy olvasóblogot ezzel a címmel, amelyen tizennégy (vagy több) gasztroblogger fogja bemutatni, hogy nemcsak a főzés iránt érdeklődik.

(A kép innen van. )

Én, a magam részéről már beköszöntem.

Tojáshabos kalács

Gyakran megcsodálom Limara gyönyörű kenyereit és süteményeit. A könnyű keze és jó ízlése mellett nagy szerencséje, hogy szabadon rendelkezik a kelt tésztákhoz szükséges egyik legfontosabb összetevővel, az idővel. Az, akinek ez nem áll rendelkezésére, csak hétvégeken tud belevágni ilyen feladatba. Ezt a kalácsot Limara két változatban is elkészítette, és szerinte a formázás különbsége két teljesen különböző végeredményt adott. Nekem a második tetszett meg.

Tojáshabos kalács

3 dl tejet meglangyosítunk, a felébe beleteszünk 2 kockacukrot és belemorzsolunk 2 dkg élesztőt. Amíg ez felfut, egy nagy tálba kimérünk 30 dkg lisztet, 2,5 dkg porcukrot, 0,5 teáskanál sót. Hozzáadunk 2 tojássárgát és a felfuttatott élesztőt, összegyúrjuk, ha kell hozzáadjuk a maradék tejet, és beledagasztunk 5 dkg olvasztott vajat. Jól kidagasztjuk, és langyos helyen duplájára kelesztjük. Ekkor átgyúrjuk és téglalap alakúra kinyújtjuk. Megkenjük a töltelékkel. Ehhez a két tojás fehérjét felverjük egy kevés sóval. Hozzáadunk 1 mokkáskanál vanília esszenciát, és 6-8 dkg kristálycukrot. Szép fényesre verjük, de nem túl keményre. A tojáshabot megszórjuk 10 dkg apróra vágott csokoládéval, és a tésztát feltekerjük, mint a bejglit. tegyük rá a tekercset egy ív sütőpapírra, és éles késsel vágjuk végig. Fordítsuk ki a két fél tekercset, hogy a töltelék legyen felül, és óvatosan tekerjük össze. A sütőpapírral együtt tegyük rá egy tepsire. Hagyjuk még kelni 30 percet langyos helyen, majd 180 fokon süssük addig, míg szép színt kap a teteje. ez legalább 40-50 percig tart.

Nagyon szép lett, de mi volt az első kérdés amikor kisült a tészta? Ez miért lett ilyen lapos? Azon kívül, hogy az ember érvekkel próbálja bebizonyítani, hogy ez nem is lapos, azon morfondírozik, hogy kire is pazarolta a fiatalságát? Ezzel együtt a kalács délutánra elfogyott. Én meg másnap elrongyoltam az Intersparba, és vettem két keskeny, hosszú, magas falú tepsit, hogy máskor ne terüljön szét a kalács.Vagy lehetne keményebbre hagyni a tésztát. De én így szeretem.

Scotch broth

Ettem én Scotch broth-t Skóciában, Marion ezzel várt első nap. Füstölt hús volt benne, árpagyöngy és különböző hüvelyesek. Közel járt az ehetetlenhez, ízetlen volt, a bab és a sárgaborsó rághatatlanul kemény. A levéből ettem főleg, meg a húsból, amit külön tálaltak. Másnap is a leves volt még további főzés után, ami nem javított rajta. Eszter főzött valami ilyesmit nem olyan régen, és kedvet kaptam hozzá. Kicsit még irodalmaztam, és elkészítettem a saját változatomat.

Scotch broth

Hozzávalók 3 személyre:

40 dkg marhalábszár

1 evőkanál libazsír

1 fej vöröshagyma

1 gerezd fokhagyma

1 csípős zöldpaprika

5 dkg árpagyöngy

3 szál répa

2 szál gyökér

10 dkg zöldborsó

só, bors, petrezselyemzöld

A hagymát apróra vágjuk és a megolvasztott libazsíron megdinszteljük kevés sóval. Az utolsó percben hozzáadjuk a felaprított fokhagymagerezdet, majd a másfél centis kockákra vágott húst. Kicsit pirítjuk, majd felengedjük bő 1 liternyi vízzel. sózzuk, borsozzuk, hozzáadjuk a csípős paprikát. Kb. 1 órát főzzük, ezután beletesszük a megmosott árpagyöngyöt, az ujjnyi hasábokra vágott zöldségeket, és addig főzzük tovább, míg a hús meg nem puhul. Hozzáadjuk a zöldborsót, és a friss, vagy szárított petrezselyemzöldet, és készre főzzük.

Melegítve is finom.

Az őrült nő ketrece

Véletlenül akadtam a könyvre (Alma H. Bond: Ki ölte meg Virginia Woolfot?), és megörültem neki, mint ahogy megörültem volna bárminek Virginia Woolffal kapcsolatban. Bár a címlapra az van írva: pszichobiográfia, mégis inkább valamiféle irodalmi elemzésre számítottam. Először dühös voltam a könyvre olvasás közben: fűzött, és rút kiskacsa külseje van, ez még elmegy. A fordítás és szöveggondozás viszont hihetetlenül pongyola. Magyarul is hülyén hangzik az, hogy "Woolf újságjában azt írja", de ha még zárójelben az 1928-as évszámot is hozzáteszik, akkor egyértelmű, hogy nem újságról, hanem naplóról van szó (journal). Megoldhatatlan feladat elé állítják a szerkesztőt a nevek. Ezek a sznob britek még a házaiknak is nevet adnak a praktikus szám helyett. Nem is sikerül helyesen leírni Woolf házainak nevét egyszer sem, de azt a szerzőt sem sikerül helyesen megnevezni szinte soha, aki a legnagyobb hatású könyvet írta a Woolfról szóló horror-irodalomban.

A kép innen.

Miről van szó? Nem sokkal halála előtt Woolf egy szűk körben felolvasott előadásban elejtett két megjegyzést féltestvéreiről, amelyeket a mai értelmezés szexuális zaklatásnak lát. Az előadások csak Woolf férjének a halála után kerültek kiadásra, a hetvenes években. Ezek az írások indítottak el egy lavinát, amelyben sorra jelentek meg könyvek*, amelyek a Stephen-Woolf családot az őrület, a szexuális megszállottság, és a lelki terror színhelyeként írják le. Való igaz, hogy Woolf egész életében neurotikus volt, de ki ne lett volna az, ha 14 és 24 éves kora között elveszti négy legközelebbi családtagját, ráadásul egy olyan társadalmi közegben kell a tehetségét érvényesítenie, amely enyhén szólva ellenséges az önállóan gondolkozó nőkkel szemben. Ebből azt hiszem, kiderül, hogy én normálisnak tartom Woolfot, az írásai alapján nem is lehet más. Egy író esetén pedig az számít, mit írt, az életrajz csak ráadás.

Amint pszichoanalitikus szemmel írt életrajzként olvastam a könyvet, rendben is volt, amennyire megértettem a szakmai zsargont és a belső logikát. Viszont nem minden következtetésével értek egyet. Leonard Woolf, Virginia férje különösen kedvenc céltáblája azoknak, akik valakit okolni szeretnének Woolf öngyilkossága miatt. Különösen sok a spekuláció a házaspár szexuális életéről, és Woolf leszbikus epizódjairól. Megint csak azt tudom mondani: ami az eredeti írásokban van, az számít igazán. Woolf minden művét átszövik a víz, a hullámok, és a fulladás motívumai. Ezt próbáljuk meg értelmezni, szerintem. Az évtized könyvének szerzője mondta volt: nagy baj lenne, ha egy könyvben csak az lenne benne, amit az írója bele akart tenni. Ezért célszerű mindig a szövegből kiindulni, és nem életrajzi félinformációkból.

*Néhány példa: George Spater and Ian Parsons: A Marriage of True Minds; Irene Coates: Who’s Afraid of Leonard Woolf?; Vanessa Curtis: Virginia Woolf’s Women;  Louise DeSalvo: Virginia Woolf: The Impact of Childhood Sexual Abuse on her Life and Work

Gasztrogyerek búcsúzkodik

Kis időre a blogjától. Végleg a zenekarától.

Vagy talán inkább készülődik.

Ide:

Portugál krémes

Chili & Vanilia valami szép eredeti nevet adott ennek a sütinek, de hozzánk asszem ezen a néven fog bevonulni. Gondolkodtam azon, hogy vajon kell-e ennyit figurázni a tésztával (ezzel együtt is dead simple az egész), de valószínűleg igen, különben felpúposodna. Bár egyszer kipróbálnám egy darabban, pie formában. Majd beszámolok.

Portugál krémes (12 darabhoz):

A készre nyújtott leveles tésztát kigöngyöljük, majd papír nélkül szorosan felcsavarjuk és 12 egyforma darabokra vágjuk. A muffinsütőt kivajazzuk, és minden mélyedésbe egy állított tésztatekercset teszünk, amit vizes kézzel a mélyedés falára húzogatunk. Érdemes ehhez odakészíteni egy kistányért, tele vízzel. A krémhez 3 dl tejet 12 dkg cukorral és egy csipet sóval, és diónyi vajjal felforralunk. 1 dl tejet csomómentesre keverünk 3 dkg liszttel, és a forró cukros tejjel összekeverjük. Hagyjuk kihűlni. Belekeverünk 4 tojás sárgáját, és a krémmel teletöltjük a tésztakosarakat. 250 fokra előmelegítjük a sütőt, és a tésztát 12 percig sütjük, utána grill alatt addig pirítjuk, míg a teteje kicsit meg nem pirul. Langyosan fogyasztjuk, porcukorral megszórva.

Chili & Vanilia  szakácskönyvéből.

Zöldalmaleves citromhabbal

A pincér szintvizsgán mindenki azt a feladatot kapta, hogy tervezzen egy Anna-báli menüt, hozzáillő balatoni borokkal. Innentől ugyanaz volt a feladat, mint a záróvizsgán, plusz az élő felszolgálás.Érdeklődve hallgattam az ételajánlatokat. Mivel mindenki fagyit ajánlott desszertnek, hazafelé beszereztem egy nagy doboz vaníliát, nehogy valami károsodás érjen. Az ételekhez saját kútfőből, internetről, a gyakorlóhely étlapjáról kaptak ihletet a tanulók, kisebb-nagyobb sikerrel, de volt egy, amiről úgy gondoltam, megérdemli, hogy a valóságban is megfőzzék. A zöldalmaleves citromhabbal először úgy jelent meg előttem, mint egy zöld leves, közepén valami laza, fehér csomóval, de gyorsan beláttam, hogy bármilyen almát választok, a leves fehér lesz. Citromhab meg miből? Citromos tejszínhab? Kicsapódik. Citromos tojáshab? Habcsók, vagy gőz fölött meg kéne főzni. Itt ugrott be az a recept, amit először próbáltam ki Chili és Vanilia blogjáról. Igen, 2006-ban. A szín változott, de a sárga is a citrom színe, ugye?

Zöldalmaleves citromhabbal (4 személyre):

A leveshez meghámozunk 2 zöldalmát, és apró kockára vágjuk. A kockákat beletesszük körülbelül 1 liternyi vízbe egy csipet sóval. Adunk hozzá 2-3 evőkanál kristálycukrot, 1 csomag vaníliás cukrot, fél citrom levét és két ujjnyi darab lehámozott citromhéjat egészben. Ízesítjük 3 darab egész fahéjjal és 5-6 darab egész szegfűszeggel. Felforraljuk, és kb. 30 percig főzzük. Utánaízesítjük, ha szükséges, és hagyjuk kihűlni. Kihalásszuk a darabos fűszereket és a citromhéjakat, merülőmixerrel pépesítjük. Hozzáadunk 1 dl tejszínt.

A citromhabhoz 1 egész tojást és 1 tojás sárgáját felverünk 7,5 dkg cukorral jó habosra robotgéppel. Vizet forralunk egy lábasban, és a tojáshabos tálat rátesszük. Habverővel folyamatosan verjük a krémet, és több részletben hozzáadjuk 1 citrom levét. A hab térfogatának meg kell nőnie, és egy kicsit be kell sűrűsödnie. Ez körülbelül 6-8 percig tart, folyamatos habverés mellett. Ekkor elzárjuk a gázt, de még a gőz fölött hozzáadunk 4,5 dkg vajat, és addig verjük tovább, míg a vaj eloszlik a krémben. Hagyjuk kihűlni, majd hűtőbe tesszük, míg megszilárdul, legalább egy éjszakára. Tálaláskor két evőkanállal nagy galuskákat szaggatunk a levesbe.

Asszem megint feltaláltam a spanyolviaszt.

Újrahasznosítva (VKF! XXXI.)

A hat lap leveles tésztából csak kettőt használtam fel egy édes sütemény alapjának, de rögtön volt ötletem a maradék felhasználására is. Az az igazság, hogy ez jobban ízlett, mint az első sütemény, de tudom is, miért. Ez régi téma nálam: a sós mindig jobban esik, mint az édes.

Túrós csigák

Hozzávalók kb. 24 darabhoz:

4  lap leveles tészta (Kb. 25 x 15 cm-es téglalapok)

25 dkg túró

10 dkg reszelt edami sajt

1 tojás

1 evőkanál szárított kapor, vagy 1 csokor friss kapor apróra vágva

1 evőkanál gríz

só, bors, szezámmag

A túróhoz hozzáadjuk a lereszelt sajtot, a kaprot, és a tojás sárgáját. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk, és és belekeverjük a grízt. A masszát a leveles tészta lapokra kenjük, és a lapokat feltekerjük. Éles késsel 1,5-2 cm vastag szeletekre vágjuk a tekercseket, és a csigákat sütőpapírral bélelt tepsire fektetjük.  A tetejüket megkenjük az enyhén felvert tojásfehérjével, és beszórjuk szezámmaggal. 175 fokos sütőben addig sütjük, míg a teteje színt kap.

Ez a maradék még akkor hasznosításra került, amikor Garffyka meghirdette a következő VKF fordulót. A bejegyzés-időzítővel el is készült, úgyhogy nekem egy kellően zűrös péntek, és a cukrász-szintvizsga után (kisöpörve a gondolataimból az utolsó pillanatban bejelentett hétfői értekezletet) nem volt más dolgom, mint leülni az Elnök emberei legeslegutolsó két része elé egy zacskó mogyoróval és egy ACC pezsgőtablettával. Hiába, élni tudni kell.

Vágy és vezeklés másodszor

Amikor először olvastam el a könyvet, akkor már írtam róla. Abból a bejegyzésből az a bizonytalanságom tűnik ki, hogy nem látom tisztán, ki az elbeszélő. Valóban egy mindentudó narrátor-e, vagy a könyvbeli író (akinek a személye csak az utolsó oldalakon derül ki). Ebből fakadt a legnagyobb kétségem: melyik a regénynek az a szintje, amely a regény univerzumában valóság? Aki bele tud feledkezni egy könyvbe, meg fogja érteni a kérdést. Bár úgy látszik, az író (McEwan) játszik velünk, mégis olyan karaktereket teremt, amelyektől nem tudunk szabadulni.

A második olvasás megint tovább vitt a regény értelmezésében. Most egyértelműen úgy látom, hogy Briony Tallis regényét olvassuk, amely három részből áll: kezdődik 1935-ben, folytatódik Dunkerque-nél, és véget ér Balham-ban, a metróállomás előtt. Ezt a harmadik részt, a tulajdonképpeni kéziratot, lezárja az író monogramja, és a befejezés helye és évszáma: B. T. London, 1999. A rövid utolsó részben Briony felfedi a valóságot: a szerelmesek  sohasem lettek egymáséi, fiatalon és tragikusan elpusztult mindkettő.

Akkor viszont az történt-e, amit Briony megírt vagy más? Valószínűleg más. Saját fantáziáján kívül miből indult ki az író?

a) a kútnál látott jelenetből Robbie és Cecília között
b) Robbie Cecíliának írott leveléből, amelyet elolvasott (Vajon nem ez volt-e az igazi levél, és nem is létezett a másik, amelyikkel Briony szerint Robbie elcserélte?)
c) Robbie és Cecilia együttlétéből a könyvtárban, amelyet félbeszakított
d) Lola és Paul Marshall együttlétéből az erdőben, amelyet szintén félbeszakított

Ezek voltak azok a dolgok, amelyek a naív Briony képzeletét felgyújtották, és Robbie bebörtönzéséhez, majd halálához vezettek. Briony maga mondja az utolsó részben, hogy hányszor újraírta a könyvet 1940 és 1999 között. Mi ezt az utolsó változatot olvassuk, és ha azt nézzük, hogy hová jutott Briony az eredeti érzéseitől egészen addig, hogy az utolsó változatban igazságot szolgáltat a szerelmeseknek, jobban megértjük, miféle vezeklés volt ez, és az volt valóban. Briony ki tudott tölteni néhány hézagot Cecília és Robbie levelezéséből, amelyekhez vagy Cecília halála után jutott, vagy felkutatott a War Museumban és ezek alapján felvette a kapcsolatot Nettle-el, aki Robbie mellett volt a halálakor, és végül az ő leveleit  is a múzeumnak ajándékozta. De valószínűleg itt is sok hiányzó információt egyszerűen kitalált.

McEwan viszont, a valódi író, aki ezt az egész cselszövényt kitalálta, többször ad kulcsot a kezünkbe ahhoz, hogy lássuk, Briony hol van információ híján. Nem hallotta, mivel búcsúzott el Cecília Robbie-tól, mikor a fiút bilincsben elvitték, bár jelen volt, az összes többi szereplővel együtt. Ő maga egyetlen epizódról vallja be, hogy kitalálta, de azt is csak azért, mert az időpontja már Robbie halála utáni. Ekkor konfrontálódik Briony Robbie-val, és megígéri, hogy mindent jóvá tesz. A feldúlt férfit Cecília ugyanazokkal a szavakkal  csitítja le, mint amiket Briony a szájába ad az előző jelenetben. Az egész  könyv pedig Briony ősemlékével kezdődik, amelyben Cecília mindig ugyanazokkal a szavakkal hozza vissza őt a lidérces álmokból. A másik kulcs az az emlék, amelyet Robbie idéz fel a háború alatt, de valójában Briony elemzi a Robbie-hoz fűződő érzéseit. A gyermek Briony bevallja a fiúnak, hogy felnőtt módra szereti, Robbie pedig rendreutasítja. Robbie a regényben (vagyis a regény írója) ezzel az esettel magyarázza Briony (vagyis saját) eltökéltségét a férfi tönkretételében.

Az utolsó oldalon az írónő még tovább megy: ha lenne még ereje, írna egy új változatot, amelyben nemcsak pár hónapot, hanem egy egész életet adományozna a hőseinek: felvillantja Robbie és Cecília képét az éppen befejeződött születésnapi ünnepségen...

Ezért nehéz szabadulni ettől a könyvtől, mert minden szörnyűség ellenére mégis van benne valami nagyon pozitív, valami rejtélyes erő.

A kommentelőknek válaszolom: a film kivételesen hűséges a könyvhöz, és az atmoszférája lebilincselő. James McAvoytól pedig egyszerűen eláll a lélegzetem. Ian McEwan termékeny szerző, de amit eddig olvastam tőle, elég hullámzó szinvonalú. Tetszett az Enduring Love, a The Innocent kevésbé, az On Chesil Beach pedig egy túlírt novella, terjedelemre és tartalomra is. A többi könyvéről majd akkor, ha sorra kerülnek.

Befejezésül pár mondat a regény utolsó oldaláról (saját fordításban):

"Ha meghalok, és Marshallék is meghalnak, és a regényemet végre kiadják, mindannyian csak úgy fogunk létezni, mint az én kitalációim. Briony ugyanúgy a fantázia szüleménye lesz, mint a szerelmesek, akik megosztották az ágyukat Balhamben és feldühítették a szállásadónőt. Senki sem foglalkozik majd azzal, hogy milyen eseményeket, vagy alakokat ábrázoltam hűtlenül, hogy megalkossam a regényt. Tudom, hogy mindig van olyan olvasó, aki késztetést érez arra, hogy megkérdezze: Mi is történt valójában? A válasz egyszerű: a szerelmesek élnek, és virulnak. Amíg egyetlen példány is létezik, egyetlen gépirat a végső változatomból, addig az én spontán, impulzív nővérem, és az ő orvos hercege túlélnek mindent, hogy szerethessék egymást."